A Micimackó című hangjáték adaptáció meghallgatásának első pár percében semmi különösebb észrevételem nem volt. Ültem és hallgattam, miközben a szemem előtt ott volt a sárga színű, kissé gömbölyded mackó, a szokásos piros ruhájában és az ugyancsak szokásos „éhes hangulatában”. A történet is Alan Alexander Milne regényének megfelelően játszódott. De honnan tudtam, hogy pontosan így néz ki a karakter? Vagy azt, hogy az állandó éhsége nem szokatlan? És, hogy Róbert Gida nem egy kisállat, hanem az egyetlen emberi szereplő? A hangjáték adaptációban nem volt semmiféle tájleírás vagy szereplő leírás.
A Micimackónak a regény, illetve a filmes változata is igazi klasszikussá vált. Nincs olyan, aki nem ismerné őket, akinek ne lenne a szeme előtt Micimackó, Malacka, Tigris, Szamár, vagy bármelyik szereplő pontos képe. Még azt is ismerjük, hogy milyen berögzült tulajdonságokkal rendelkeznek. Mindent ismerünk róluk…
A hangjáték során hiányzott számomra a szabad képzelőerő, hogy el tudjam képzelni a szereplőket, a lakhelyüket, a viselkedésük okát, a szereplők közti kapcsolatot stb.. Határt szabott a kreativitásnak. Olyan érzésem volt mindvégig, hogy bár hallom a hangjátékot, mégis TV-t nézek, hiszen mindent tudok a szereplőkről és a környezetükről. Nem kellett elképzelnem a Nyuszit, és a földbe ásott kis odút, mert pontosan tudtam, hogy hogyan néz ki kívülről és belülről is. Számomra a hangjáték az egyik legfontosabb jellegzetességét veszítette el: a fantázia erejét.
Értékelés: 2/3
Alan Alexander Milne meseregénye folytatásokban Fordította: Karinthy Frigyes
Elmondja: Eszenyi Enikő
Zenei munkatárs: Gebauer Mária
Szerkesztő: Marschall Éva
Rendező: Gothár Péter
Utolsó kommentek