„Verje meg az Isten azt a mostohát,
Aki feltalálta a fegyvert és csatát..."
Így énekelt mosogatás közben az öregasszony, akinek háborúk szabdalták fel az életét. Ebben az egyetlen strófában minden keseredettsége, sorsának minden töréspontja benne volt: a világháborúk, fronton elveszített fia, egy emberöltőn át marakodó lányai és halott férje, akit képtelen volt elengedni.
A háttértörténet megértéséhez egyrészt anya-lánya dialógusokon, másrészt az öregasszony mélázó, monologizált visszaemlékezésén keresztül vezet az út. Ha – képletes értelemben – cikkelyeire oszthatnánk a Szabó Magda által írt kerek, egybefüggő hangjátékot, azt találnánk: a nyitó- és zárójelenet a cselekmény jelenidejében játszódik, ebbe a keretbe ékelve pedig monologizált visszaemlékezést, illetve megelevenített múltbeli epizódokat – családi veszekedéseket – hallunk. Az a kevéske zenei aláfestés, amit a rendező beépített a játékba, ezeket a drámai családi jeleneteket kísérik. Az iszonyú feszültséget így nemcsak a szereplők pattogó, szikrázó félmondatai, de a halk szimfonikus zenekar és az üstdob fojtott hangjai is megjelenítik.
A gyengülő látású, már-már félvak öregasszony rutinszerű, mégis suta mozdulatai nyomán megcsörrennek a villák, kések és kibontakozik egy széthullt család vázlatos története. Mindenből öt volt – kezdődik az emlékezés. Egy Ágotának, egy Gittukának, egy Andriskának, egy Gusztinak, az ő drága férjének és egy neki. Aztán a fiú elestével valami megszakadt közöttük, benne. Mert hát hiába kötöttek békét a hatalmasok – ha színleg is – egymással, az anyai szív sosem bocsát. Ilyet meg nem bocsát. Ágota férjhez ment, Guszti halála után pedig az öregasszony Gittuval maradt. Azóta csendes a ház, mióta a két lány végérvényesen, halálosan összeveszett. Azóta csak titokban látogathatott a másik lányhoz, azóta imádkozott a Jóistenhez, hogy hozzon nekik békét. Azóta csak Gusztival tudott őszintén beszélgetni – Gusztival, aki, úgy hiszi, halála után is vele maradt. „Én nem tudom, hogy a halottak miért értik jobban az életet, mint az élők?"
A Békekötés az anyai szív gyötrelmeiről szól. „Nem szeret. Ezt mondta mindegyik a másikról. Hogy nem is szeret engem. Borzasztó volt, Guszti! Hogy is hihettem volna el akármelyikükről is, hogy nem szeretik az anyjukat?" Aztán egy napon, amikor Ágota Gittu hívására megjelent a házban, mégis megoldódni látszott minden. Az öregasszonynak fogalma sem lehetett arról, mi van a békekötés cukormáza alatt – ez a hallgató számára is csak az utolsó jelenetekben derül ki, egészen addig tart a megtévesztő játék nevetgéléssel, gramofonozással, zongorázással... Egy kihallgatott beszélgetés árulta el, mi hozta össze a testvéreket hosszú évek óta. Az öregasszony – talán daganat miatt, erre csak utalás hangzik el – rövidesen meg fog vakulni. A hangjáték dramaturgiai tetőpontja ekkor következik: a két lány egymással beszélget, s újra összevesznek: melyikük vállalja hamarosan magatehetetlenné váló anyjuk gondozását? Anyjuk közben a szobaajtó résénél hallgatózik, a három nő szavai összefonódnak. Ági és Gittu végül döntenek: minthogy egyikük életvitelébe sem illeszthető be a vak, beteg öregasszony gondozása, anyjukat intézetbe küldik.
Az utolsó szavak elhangzása után a hallgatókban nem véletlenül merülhet fel a kérdés: mi a helyes út, vajon milyen léptéket diktálnak a társadalmi és milyet a morális elvárások? A hangjátékot meghallgatva természetes szimpátia és együttérzés foghatja el a hallgatókat az esendő, boldogtalan, nyugalmat kereső öregasszony iránt. De vajon, ha rajtuk állna, hogyan döntenének?
Békekötés
Szerző: Szabó Magda
Szerkesztő: Gál István
Dramaturg: Kopányi György
Szereplők:
Az öregasszony - Bulla Elma, Gittu - Bánky
Zsuzsa, Ágota - Gordon Zsuzsa, Guszti, halott
férje - Horváth Jenő, Feri, a veje - Gelley Kornél
Rendező: Varga Géza (1965)
Utolsó kommentek